Borcasting Rádió

Az úriember, akinek szőlővirág szaga volt

Krúdy Gyula elbeszélése, 1932

I. A PINCE KOMISSZÁRIUS

– Körülbelül ezer pincét látogattam meg Magyarországon – mond egy napon L. tanácsos, amikor olyan napunk volt, hogy a lehullott levelű, összeborult, az emlékezés ködébe tévedt, régi Magyarországról beszélgettünk, amely témát szeretik az emberek a vendéglőben.
– Engem ugyanis Darányi őexcellenciája azzal bízott meg, hogy a magyarországi pincéket meglátogassam, és róluk jelentést tegyek. De ezer pincénél többre nem futotta időm, beteltek szolgálati éveim, és másnak kellett átadni hivatalos megbízásomat. Meglehetősen sok tapasztalatra tettem szert megbízatásom ideje alatt mind a pinceépítkezés, mind a pincék - tartalma körül. Mondhatom, hogy nem volt ritkaság a háromezer akós pince, de ahol négyesfogattal is megfordulni lehetett: már kevesebbet láttam. Valamint asszonyt se igen találtam, aki értett volna a pincéhez. Az asszonyok mindent megtanulnak a férfiak elől, sőt sokszor felülmúlják is a férfiakat a tudományokban, de a pince dolgában már csak asszonyok maradnak a világ végezetéig.
Így kezdte volt L. tanácsos, akinek bevallása szerint két hatos volt a hátára írva, különben is már csak „pikoló” söröcskét iszogatott, mert úgyse volna érdemes részéről a borozgatást elkezdeni a szolgálati emlékei után. Szakállát a felesége nyírta ollóval; a Rákleveshez címzett étteremben is mindig olyan ételekről tudott beszélni, amelyek nem szerepeltek a változatosnak mondott étkártyán, amely ételeket ő tegnap vagy tegnapelőtt fogyasztotta a maga úriasztalánál; olyan bőséges utazóköpenyegben jött át a szomszédból, mintha mindig messzi utazásra készülődne; egyszóval megbízható elbeszélő volt, bármilyen különösen hangzottak néha előadásai.
– Igen, borászati főmérnök voltam, két magam választotta minisztériumbeli tisztviselővel utazgattam a pincék megtekintésére. A tisztviselőket persze cserélni kellett, mert nem mindenki bírta ki a nehéz szolgálatot. De én harmincöt évig jártam a magyarországi pincéket.

II. A BAKATOR TULAJDONSÁGA

Még a régi Magyarországban is figyelemreméltó úriembernek számított az, akinek pincéje volt.
Kertje, földje, háza sok embernek lehetett, mert nem volt lehetetlenség hozzájutni. (Valakinek csak fizetni kellett a füstpénzt a kémények után.) De pincéje, amelyről érdemes beszélni, amelyet barátságos meghívó alapján lehetett meglátogatni és összehasonlítgatni a többi pincékkel: kevesebb embernek volt, mint kéménye.
L. tanácsos éppen abban a köpönyegben, amelytől sohase vált meg a pincék hőmérséklete miatt (egyik pince ugyanis novemberben adja ki az augusztusi meleget, a másik áprilisban a januári hideget, különösen a náddal födött), tehát a köpönyegben: éppen úton volt... A miniszter már régen nem látott pincejelentést az íróasztalán, és L. tanácsosnak ezért kellett nyakába venni az országot. Magyarországon lelkiismeretesek voltak a tisztviselők, ha tudomásukra jutott valamely sohase látott pince, személyesen látogatták meg.
L. tanácsos akkor különben egy nagy hordó ügyében utazott, amely hordóról már hallott egyet-mást a legendákban, amelyeket a pincékhez szokás elmondani.
Némelyek háromezer akósnak mondották ezt az egy hordót, amelynek csak az abroncsai tizenöt métermázsát nyomnak. A hordó tölgyfája még több lehetett; nem is gurította azt emberi erő, hanem úgy építették bele a pincébe, miután megfelelő helyet vágtak neki a tetőbe és a talajba. Egy nagyúr (bizonyos gróf Zichy Ferenc) szeszélye hozta létre a hordóóriást, amelyhez létrán kellett felmászni, hogy a lopóval megközelíthessék. Finom érmelléki bakatort tartalmazott a hordó, az ilyen bort nem eresztik csapon, legfeljebb üvegbe szűrik, akiknek van elegendő üvegjük.
De a diószegi pincében levő hordóhoz létrán jártak fel.
– Vajon miért építette a gróf ezt a hordót? – kérdezte L. tanácsos a pincemestert.
– A gróf Heidelbergben jártában látott egy hordót, amelyben négy polgár kényelmesen üldögélt és borozgatott. Ekkor határozta el, hogy még nagyobb hordót épít a német hordónál.
L. tanácsos természetesen nem hitte a históriát, mert a pincemestereknek egyetlen szavuk sem szokott igaz lenni, tovább tudakozódott tehát a hordó története után, és sikerült neki a következőket megtudni.
Igaz, hogy a gróf Heidelbergben járt; igaz, hogy ott látta is a hordóban borozgató polgárokat; igaz, hogy ekkor bizonyos fogadalmat tett, de a hordó létrejövetelének, illetőleg születésének mégiscsak más titka van.
Mégpedig az, hogy a gróf kíváncsi volt arra, hogy meddig tart pincéjében háromezer hektó bor, miután ő maga bornemissza ember volt, és vendégeket se fogadott, akik borát megitták volna.
– Hát meddig tartott a finom érmelléki bakator a hordóban? – kérdezte a pincemestert.
– Egy esztendeig, egy álló esztendeig, uram, mert sok borkő tapadt a hordóhoz.
Ilyen annak a bornak természete, amelyet hordóban tartanak.
Igaz, hogy a hordóra aztán ajtót vágatott a gróf, amely ajtón át előbb a jószágigazgatót, aztán a gazdatiszteket, majd az ispánokat, írnokokat dugdosta be a hordóba, hogy azt megtisztogassák a benne lerakódott borkőtől, de egyéb baj nem történt.
– Furcsa egy ember a maguk grófja! – jegyezte meg L. tanácsos.
– Bizony nem tűri a rendetlenséget.
A tanácsos tehát ilyen értelemben tette meg jelentését miniszterének is.

III. AZ IGAZI BODÓNÉ

– A Hegyaljáról is mindig sok jelenteni valónk volt, mert a miniszter különösen figyelte, hogy mi történik az idevaló pincékben.
Tudni akarta, hogy van-e még Zimmermannak az 1806-os tokaji aszújából ott Mádon, kiszállt tehát a bizottság, hogy számba vegye a homokba dugott, bemohosodott üvegeket – mond L. tanácsos, mikor megint szegreakasztotta darab időre a köpenyegét. – Volt itt Mádon gróf Esterházy Imrének is pincéje, amely valahol Újhelynél végződött a föld alatt.
Tudni akarta a szerednyei borok állását, Klábert termését Erdőbényén. Sok munkát adtak nekünk ezek a hegyaljai pincék, mert néha napokba került egyiknek-másiknak bejárása, hogy megfelelő jelentést tehettünk a borok, pincék, pincegazdák állapotáról. Sok papiros elfogyott ezekre a jelentésekre, sokba jött a tinta is. Mennyivel könnyebb dolga volt a mulatságból utazónak, aki a szerednyei borra csak éppen ennyit mondott ottanjártában:
– Istók úgyse, azt hittem, hogy Somlón vagyok. Mintha édestestvér volna a két bor. Vagy legalábbis közeli atyafi. Bezzeg a szegény miniszteriális embereknek a legaprólékosabb jelentést kellett tenni arról, hogy hány akó tekinthető valódi szerednyei minőségűnek, de mire a jelentés a miniszter elé került, még az is megtörténhetett, hogy Klábert eladott a szerednyeijéből valahová Lengyelországba, ahol idegenek itták meg a borainkat. Ezek a külföldi borkereskedők nagyon szerettek a Hegyalján stációt tartani. Ha csak lehetett: elvitték előlünk a Rákóczi földjén termett borainkat. Szerencsére termett másfelé is bor hazánkban. Volt az államnak pincéje Beregszászon is, ahol valóban olyan süket ember volt az intézőnk, hogy nem lehetett vele a bor áráról beszélni. Mikor bevágott a villám az intéző házába, és a mennydörgős mennykő végigfutamodott a házon, kéményen, padláson, pincén: az intéző azt kérdezte:
– Ki a fene csapta be már megint a konyhaajtót?
Hát ettől az emberünktől a legmézesebb szavú kupec se tudta elcsalnia borát. Ez volt az igazi „Bodóné”.

IV. MIT TUDNAK A PAPOK?

– De ha már itt jártunk a hegyek között, amelyek napról napra kisebbek lesznek Magyarországon, mint ahogy a felnőtt ember szemében megkicsinyülnek a gyermekkori élmények: elmentünk a „rózsamáli” állapotának megfigyelésére Gyulafehérvárra, a püspök pincéjébe – mond L. tanácsos úr –, amikor megint csak egy „pikoló” sört rendelt a Ráklevesnél, mint ahogy a mészáros is megunja vénségére a sok ramszteket, amelyet életében magának tartott meg mindig a friss húsból. (Gulyáslevest eszik.)
Meg kell adnia gyulafehérvári püspök borának, hogy remekül tudta az égi szivárvány színeit, amelyeket csak olyan szent férfiú ismerhet meg a földi halandók közül, mint egy püspök vagy olyan úriember, akinek ugyancsak „rózsamáli” bora terem. A valóságos mennyországot látni a „rózsamáli" színeiben, amelyekben percekig lehet gyönyörködni, amíg az ember megérinteni meri ajkával is ez égből földre szállott szivárványt. itt lila, ott sárga, amoda meg rózsaszínű ez a „rózsamáli", amely oldalról nézzük a poharat. Talán még a vak is visszanyerné látását, ha egy pohár rózsamálit adnának a kezébe. Ha életem bealkonyul: ilyen borral teli pohárba szeretnék nézegetni naplementekor. Minden évszakát látni e borban az életnek. Tavasz haloványságai az őszi hold sárga arany színeivel keverednek.
– No a neszmélyi is tud valamit, ha már színekről beszélünk – mondta Darányi, amikor jelentésemet előadtam.
– Mi állami emberek ugyan mindig sokra tartottuk a magunk borait, de azt el kell ismernünk, hogy a papok bora mindig versenyzett a mi borainkkal. Valamit a papok is tudtak a pincéhez, mint éppen báró Kemény pusztagáldi plébánosának esete is bizonyítja, aki egy szőlőféreg által kipusztított negyven holdat kapott ingyenes bérletként a bárótól. Csináljon vele, amit tud. Olyan ajándék ez, amelytől a századik embernek is elmegy a kedve, csak éppen ez a bizonyos plébános örvendezett az adománynak. Nekigyürkőzött a pap, és kezdte forgatni, tanítgatni a földet új szőlőtőkék nevelésére. Így teltek-múltak az esztendők a pap felett, a szőlő felett, amíg a báró egy napon csak betoppant a kegyúri parókiára.
– Hű, de megszomjaztam! – kiáltott báró Kemény, a csíki, háromszéki szőlőknek ura, akinek „muskotályával”, „Ringatójával” nemigen versenyezhetett bor Erdélyben. (Talán csak a gyulafehérvári püspök rózsamáliját kivéve.)
A falusi plébános nagy szerényen előveszi a maga borát.
– Ha meg nem vetné, méltóságod, nálam is termett egy kis borocska az idén.
A báró megízlelte a pap borát... Borismerő ember volt, nem csoda, hogy talpraállott az első korty után.
– Hol termett ez a bor, te pap? Hiszen ez jobb még az én boromnál is.
A főtisztelendő úr aztán szép csendesen bevallotta, hogy az a bor éppen azon a kipusztult, meddő területen termett, amelyet a báró csak úgy fél kézzel elajándékozott.
– Legyen hát „plébános” a bor neve – kiáltott fel a báró, amely bort aztán sokan iszogatták Magyarországon a jó öreg plébános emlékezetére.
lyenek a papok. Csodát tudnak csinálni még a szőlővel is.
Ugyanezt bizonyítja Ranolder püspök úr is, aki a badacsonyi hegyen azt a nagy kőkeresztet emeltette, mégpedig két okból – először azért, mert a veszprémi püspökségnek gondjai közé tartozik, hogy a kőbányászok el ne hordják az egész hegyvidéket erről a tájról, mert maholnap nem lesz Badacsonyunk. A kereszt állítja meg legalább a kőbányászokat, másodszor azért építkezett a püspök, hogy mindig teremjen elegendő kéknyelű bor, habár én magam részéről (és titkon tán a boldogult püspök úr is) a badacsonyi rajnai rizlingnek párját nemigen tudnám megmondani:
A badacsonyi rajnai rizling az illatáról nevezetes.
Sokszor megpróbálkoztam utazásaimban eltenni magamban a borok „bukéját”, amelyből meglátni a régen elhagyott tájakat, elfelejtett embereket, lelkünk mélyébe vonult emlékeket. Még tán azokat a nőket is, akik a szőlőt taposták, mikor ez divatban volt. De manapság úgyse hinne el senki ilyen mendemondákat.
A borok „bukéját” nem lehet eltenni, elillannak ők az élettel együtt, de mikor ott ültünk a Ranolder püspök tölgyfaebédlőjében, mint állami kiküldöttekhez illik, és a pipafüstmentes ebédlőben felnyitottuk az első palack badacsonyi rajnai rizlinget, akkor tudtuk meg, hogy mi az püspöknek lenni Magyarországon. Se a miniszternek, se másnak nem tudtam soha elmondani, hogy mi van ebben a szőlővirág szagú borban, csak ültem, üldögéltem, és arra gondoltam, hogy hány évig élhetnék, ha minden ilyen borillatot és borízt élvezhetnék?
Száz esztendeig. Mint akár a papok.

V. HÁT MELYIK BOR VOLT A LEGJOBB?

– Az ember sok mindenről beszélget életében, fűről, fáról, á-ról, b-ről, de megeshetik, hogy éppen a legfontosabb dolgokat felejti el – mond L. tanácsos úr, amikor megint lenyírta a felesége a szakállát, mert nem akart olyan „vén embernek” a felesége lenni, akire messziről mutogatnak az utcán. „Itt megy Matuzsálem!” – mondták volna L. tanácsos láttára, ha azzal a szakállal lépett volna ki a házából, amellyel reggel felébredt. Rendet kellett teremteni a szakállal, megfiatalodni, ugyanezért valami olyan jutott eszébe a tanácsosnak, amelyről eddig nem beszélt.
Ez pedig a somlói bor volt.
– Meg kell jegyezni, hogy nem volt semmiféle szakállam, amelyet ollóval metélni kellett volna, mert ez talán nem is lett volna lehetséges hosszú utazásaimban, amikor hetekig nem láttam a feleségemet, akivel úriember megnyírathatja a haját, szakállát. . . Így bizony szakáll nélkül jártam el a miniszter küldetéseiben, hol Neszmélyen a Bay-pincében ahonnan bőséges jelenteni valóm akadt a neszmélyi borok színváltozásairól, amelyek a hajnalhasadáshoz hasonlatosak; hol Chérnel Gyurinál, aki két flaskó, amolyan hétdecis formájú, 1834-i somlói borral kedveskedett a bizottságnak; hol Egerben, a Gröbel-pincében, hol meg Hevesen, abban a nádtetős, akácfával alátámasztott, házi téglából emelt Pajzs-pincében, amelynek nem volt szabad lenni mélyebbnek másfél méternél, mert víz volt a talajban, az útja lehetett háromméteres, a magassága három és félméteres is, mert ennek semmi akadálya nem volt. A miniszter kérdezte:
– No, és az akácfa megfelel a pince támasztékának?
– Az uradalom adta, mint akár a téglát. Bizony cserélgetni kell az akácot – fejezém be jelentésemet. És ekkor történt, hogy megbízatást kaptam az X.-be való elutazáshoz, ahol egy bizonyos asszonyságnak, név szerint özvegy Ereszaljinénak a legjobb bora volna Magyarországon.
Ismétlem, sohase bíztam valami nagyon az asszonyok pincetudományában, káposztát meg répát ásnának a legkényesebb borral telt hordó alá is, mert csak a maguk veteményeivel törődnek, a bor tisztaságával, „buké”-jóval jóformán semmit.
Ereszaljinénak még pincéje sem volt a házban. De, mint később kiderült, szőlőbirtoka se valamerre a határban. Már éppen útnak akartam indulni, hogy lóvá tettek a miniszteremmel együtt, amikor különös dolgot tapasztaltam.
Véletlenül ránéztem az asszonyra, és a következő percben úgy éreztem, hogy valami szokatlan bort ittam (pedig pincelátogatásra mindig józan fejjel szoktam járni. Már csak a helyes mérések miatt is.) Nem tudnám hirtelen megmondani, hogy harmincöt esztendős szolgálati időm alatt hivatalból is megkóstolt borok közül melyik jutott az eszembe? A pécsi vagy a budafoki állami pincénké? A mintapincénké vagy a király őfelsége ugyancsak kiváló szakértelemmel vezetett tarcali pincészetéé? Pedig csak afféle mindennapos barna asszony volt özvegy Ereszaljiné, amint sokat láthattam az életben, anélkül, hogy a legjobb borok ízei jutottak volna eszembe. Barna volt, nem is terjedelmesebb, mint egy gönci hordó, létrán se kellett volna hozzá feljárni, nem ért magosabbra a szívem tájánál, embernyi erő, persze a borszállításhoz alkalmas bor-kutyával, azaz a gurításhoz való kétlábas korcsolyával: felrakhatta volna a kocsira. Talán hiányosság nem is mutatkozott volna benne, ha januárban, a borszállítás idején Kisörs és Tomaj állomások között láthatatlan kis lyukat fúrnak belé a fuvarosok, hogy szalmaszálon át szívogassanak egy-két liter bort belőle, amikor az út a kisőrsi szőlőhegy alá kanyarodik. Nem volt semmi rendkívüli ezen az asszonyon, mégis úgy éreztem magam, mintha valamely láthatatlan kéz aszúboros üveget bontott volna meg, amely idáig sellakkal, spanyolviasszal volt lepecsételve, és a maga sorára várakozott a kőporos falú pincében, ahol a jó borok tulajdonképpen csak három hónap múlva veszik tudomásul, hogy milyen is az időjárás odakint... Így aztán ott maradtam a házban.
– Van ám egy kis innivalóm, odakészítettem a vendégszobába, az éjjeliszekrényre – mond vacsora után Ereszaljiné, amikor a bortalan vendégeskedésnek vége szakadt, mert az özvegyasszony házánál nem kerül bor az asztalra.
Mint mérnökember nyomban láthattam, hogy a butélia nem lehet több hét decinél, amilyenben általában a jó borokat eltenni szokták: felül keskenyedik a sudár palack, hogy a dugó jó mélyen férjen a nyakába. Kell ez ahhoz, hogy a bornak az aromája ne veszítsen. Olajsárga szín volt, és amint megállapítottam, semmiféle bornak az ízére, amelyet eddig ittam, nem emlékeztetett.
– Hm – mondtam magamban –, borászati főmérnök volnál?... Hát még a bornak a minőségét se tudod megállapítani? Mit mondasz a miniszterednek?
Csak annyit tudtam, hogy az asszony bora nagyon ízlett, miután napközben jól összeismerkedtünk, ahogyan az ilyen vándorló minisztériumi kiküldöttek szoktak a háziakkal, ahol nem érzik magukat a legrosszabbul.
Tegyük az asszony borát a bakator mellé, mert az se volt különb – gondoltam még félálomban.
Másnap úgy virradt az idő, mint szeptember vége felé szokott a bortermő vidékeken, édes szőlőillata volt a reggelnek, amelynél kellemesebb nem lehet az ébredés.
Könnyű, szüret táján szokásos köd ült az alig sárgálló fatetőkre, amely ködöcske a szőlőfürtöket is érlelni szokta, a tavalyi bornak a fogyasztásához pláne ingert okoz, mert ködbeborult hegyoldali pincéből hozzuk ki a bort.
Ilyen volt a reggel, pedig ismétlem, hogy a házban nem volt pince, a házhoz nem tartozott szőlőbirtok, valamely varázslat folytán mégis érezni lehetett ezeket a hangulatokat.
Én azzal töltöttem az időmet, hogy kis rajzot szerkesztettem a ház vendégkönyvébe, miután ceruzáim mindig velem voltak.
Mit rajzolt L. tanácsos úr?
Kis kacsákat, százszámra, miután kacsákat tudott a legjobban rajzolni. Egy sarokba írta a nevét a lapra a későbbi vendégek okulására. Az asszony nem minden érzés nélkül nézte, hogyan totyog elő az egyik kacsa a másik után a főmérnök ónja alól.
Estére megint csak helyén volt a butélia, bár senki se kapott bort az asztalnál, és a borszakértő megkóstolván, gondolkozott magában, hogy nem lehetne a bort egy aranyvonalba venni a szerednyeivel?
– Nem tudom, melyik ízlett jobban – folytatta előadását a tanácsos.
És harmadnap, hogy, hogy nem, amint akár a mesemondásban, egy hosszú megbeszélésekkel telt nap után, miközben mindketten elmondtuk élettörténetünket, és ráeszméltünk, hogy odáig nem ismertük meg a boldogságot: valódi somlói borral kedveskedett a kedves az esti elalváshoz.
Ez egy szerdai napon történt. Ez a bor volt a legjobb.

VI. A TITOK MEGFEJTÉSE

A ház mögött, mint többnyire olyan helyen, ahol nem foglalkoznak szőlőtermeléssel, kukoricás terült el. Ez a kukoricás a maga őszies sóhajtásaival úgy vonzott, hogy nem állhattam ellent a vágynak, a magánykeresésnek, amely az ilyen kukoricatábla láttára elfogja az embert.
Amint ott üldögélnék a suhogásokat, a hangulataimhoz kontrázó szelet hallgatva, észreveszem én, hogy valaki más is jár a kukoricásban, aki ugyancsak a magányt kereste itt.
Vajon ki lehet? – kérdeztem magamban, bár nem vagyok leskelődő természetű ember.
Szép lassan a tengeritábla széléig húzódtam, és onnan kidugtam a fejem.

A kukoricásból nem lépett ki más, mint a már említett barna asszony... Kilépett, és magában nevetett. És ugyanazt a hétdecis boros butéliát dugta a köténye alá, amellyel esténként engem megkínálni szokott. Egy villanásnyi idő alatt rájöttem, hol termett a bor, amelynek ízét, származási helyét, nevét nem tudtam meghatározni. Itt termett bizony a suhogó kukoricásban egy asszonyi pajkosság révén. Víz volt az vagy ilyenféle.
...Ezután nemsokára beadtam megérdemelt nyugdíjazásom iránt való kérelmemet a miniszter úrhoz:
Minden csak illúzió a világon, kegyelmes uram – írtam, mint Goethe vagy egy másik német – nem a bornak van íze, bukéja, aromája, mámora, hanem az embernek, aki issza. Miután nekem már nincs ízem, kérem kegyelemben való nyugdíjazásomat. Stb.
– Meginnék most egy „pikoló"-sört.

Krúdy Gyula (1932)

2011. augusztus 16.